Finnországra is jellemző, hogy a fiatalok elhagyják a kis falvakat, és a nagyvárosokba költözzenek. De ezzel párhuzamosan mindig akadnak olyanok is, akik békés vidéki környezetben, a természet közelségében szeretnék fölnevelni gyermekeiket, vagy eltölteni nyugdíjas éveiket. Most az Isten háta mögött fekvő Juntusranta új lakóin keresztül szólunk a finn vidéki élet szépségeiről és nehézségeiről.
Távolságok Juntusrantától
Karácsony idején a nap kevesebb, mint 3,5 órát van fönt, ehhez jön még összesen 1,5 óra szürkület. Amikor fönt van a nap, akkor sem biztos, hogy látjuk, mert gyakran felhős az idő, és nem is megy föl magasan, erdősebb területen még tiszta időben sem látható, mert nem emelkedik a fáknál magasabbra. Kárpótlásul mindezért fél évvel később, Szent Ivánkor közel 22,5 órát van fönt a nap, és ehhez jön még a szürkület, így gyakorlatilag egész éjjel világos van. Juntusranta történeteJuntusranta a legközelebbi városközponttól, Soumussalmitól 64 kilométerre fekszik Északra és 10 kilométerre Nyugatra az orosz határtól. Errefelé már legalább 7000 éve élnek emberek, az elsők számik lehettek, majd 1000 környékén a karjalaiak jelentek meg errefelé, az 1500-as években pedig a szavóiak terjeszkedtek észak felé.
A XIX. század végén alapították az iskolát Juntusrantán, ez volt a környék első iskolája. Erről irodalmi alkotás is született, az 1915–16-ban itt tanító Erkki Tuomikoski írta meg tapasztalatait, Megint leégett az iskola szaunája (Taas koulun sauna paloi) címmel, a kötet 1981-ben jelent meg. A történteket 1979-ben a Kainuu 39 című dokumentumfilmben földolgozták.
A kutató szemévelSok finn számára vonzó a vidéki élet, hogy hol a legjobb élni itt így mondják: „metsän keskellä järven rannalla” – az erdő közepén, tóparton. Vissza a falubaA régi benzinkút emeletén él a négytagú Romppainen család, akik bő egy éve költöztek vissza a faluba. A fiatalasszony itt nőtt fel, majd tíz évig élt a városban, de mindig is visszavágyott. Most átvették a szülei tehenészetét. (Az eredeti cikkben 360-fokos képek is találhatók Juntusrantáról.)
Bár Juntusranta kis falu, ahol már csak kevés szolgáltatás van, ez mégsem ijesztette el Romppainenéket. „Néhányan úgy gondolják, hogy az Isten háta mögött élünk, de szerintünk ez nem így van. És bár álmodoztam róla, hogy visszajövünk, attól még szerettünk Ouluban is élni. Azonban itt mindenre jut idő, nincs lárma, nyüzsgés. Itt nyugalom van, annak ellenére is, hogy bőven akad tennivalónk. A városban sokkal több szolgáltatás van. De boltok nyüzsgése vagy ülni a dugóban, nem igazán hiányoznak.” – fejti ki Katriina Romppainen.
„Amikor még nem volt a miénk a tanya, akkor Ouluban is családi házban éltünk, és arról ábrándoztunk, hogy a természet közelében éljünk. Így azután hétvégeken gyakran jöttünk el a szüleimhez” – folytatja a fiatalasszony. „Itt vidéken magunk határozzuk meg az életünk kereteit, a gyerekeknek nincs jobb hely felnőni, mint vidéken. A városban az állandó sietség foglyul ejt, de itt szabadon élünk. Van elég hely létezni, lélegezni, gondolkodni, vadászni, bogyókat gyűjteni.”
A férj, Pekka Romppainen korán reggel megy a tanyára gondozni a teheneket. Számára is fontos, hogy itt nyugalom van, mindenre jut elég idő. „Az élet stresszmentes, ahol este abbahagyom a munkát, ott folytatom másnap.” Bár ott is jól érezték magukat, tíz év városi élet után most jobban értékelik a nyugodt, vidéki életet. Itt nem hiányzik semmi, bár ehhez tervezésre és szervezésre is szükség van. Az egyetlen, ami elgondolkoztató, hogy a gyerekeket majd 50 kilométerre kell vinni iskolába. Az Anttila családA régi falusi iskola udvarán most, traktor és autó parkol, valamint két ló és három nagy kutya fogadja a vendéget. Az udvar hosszabbik oldalán pedig a Kiantajärvi partja határolja, vízi úton közel 50 kilométerre van innen a város, Suomussalmi. Joni Anttila, feleségével és három alsós gyerekükkel költözött ide Loimaaból, a több mint 700 kilométerre fekvő dél-finnországi kisvárosból a 700 négyzetméteres régi iskolába.
A költözés fő oka az volt, hogy a gyerekek egészséges környezetben nőjenek föl. „A szabadság és a természet közelsége a legfontosabb, hogy a vadon vesz körül bennünket, és minden végtelenül tiszta. A kölyköt motokrosszozhatnak az erdőben, horgászhatnak és tábortüzet rakhatnak, amikor csak kedvük tartja.” – mondja Joni. A nagy távolságok miatt az Anttila család évente több mint 100 ezer kilométert tesz meg. A hétvégén, amikor a gyerekeket a barátaikhoz viszik, van, hogy több mint 700 kilométert is autóznak. Ennek ellenére is jobban jártak anyagilag, mint ha a városban maradtak volna.
Joni Anttila szereti, hogy reggel, akkor kel, amikor akar. Az ablakból látszik az 50 méterre húzódó tópart, és nem kell azon gondolkodni, hogy föl van-e öltözve, amikor kilép az ajtón. A boltok messze vannak, és a mindennapi élet szervezést igényel: rengeteg tűzifa és pellet van a tárolóban. Tele a hűtő és a mélyhűtő, hosszú időre elég az ennivaló. Az energiaköltségek és a nagy távolságok ellenére szeretnek Juntusrantán élni, nem hiányzik nekik a város.
A boltosékJuntusrantán azelőtt sokkal mozgalmasabb volt az élet. Itt alapították Suomussalmi első iskoláját, azt amelyiket már említettünk, ahol Erkki Tuomikoski volt az egyik tanító. És itt nyílt meg Kainuu első takarékbankja is. Az 1950-es években pedig annyian laktak a faluban és környékén, hogy öt bolt is megélt. Mára már csak egy falusi vegyesbolt maradt, amely Juntusranta szívében, a semmi közepén áll. A bolt postaként is üzemel. Mari Heikkinen 25 éve költözött ide, a férjéhez Délről, a Helsinki közeli kisvárosból, Keravából. Nagy változás ez annak, aki megszokta, hogy bármely szolgáltatást elér pár perc alatt. Mari férje a közeli Hyrynsalmiba való, Jarmo Heikinen vállalkozó: haltenyésztő és medvefotós, de van egy turisztikai vállalkozása is.
Az áramszünet errefelé nem ismeretlen, most a Lisa névre keresztelt vihar három órára vitte el az áramot. De előfordul, hogy fa dől a vezetékre, vagy a hó súlya alatt szakad le az elektromos vezeték. De a nagy távolságok jelentik az igazi kihívást errefelé, az iskola a bolttól 65 kilométerre van, a középiskolások utazással együtt akár kilenc órára is távol vannak otthonról. Akik dolgozni járnak, főleg télen, jó időben el kell, induljanak. Ha pedig baj van, egy órába is bele telhet, amíg kiér a mentő. „Nem érkezik meg gyorsan a segítség. Mindenkinek magának kell felkészülnie a váratlan helyzetekre” – mondja Jarmo Heikkinen. Tervezték, hogy üzemanyagot is árulnának, de letettek róla, mert a szigorú jogszabályok miatt sokba lenne a beruházás.
Mari Heikkinen napi 12-14 órát dolgozik a boltban, júliusban szabadnapot sem tud kivenni. „Mindig itt vagyok, bár jó lenne néha lazítani. Szerencsére a 19 éves lányom beugrik néha, ő már mindent tud, ami az üzlethez kell.” – mondja Mari. ElnéptelenedésA faluban sok üres ház van, az egyik ezek közül az egészségház. A több mint két éve fűtetlen épület lassan tönkremegy, mert a nedvesség már elérte a szerkezetét. De még látszanak benne az élet nyomai. A háború alatt posta, klinika és hadi kórház működött itt. A régi egészségház a háború végén leégett, ezért kellett újat építeni az ENSZ támogatásával.
Utoljára a házban egy hatgyermekes svájci család lakott. Azóta is visszavágynak ide.
|